A Szentendrei Skanzenben sétálva az ember olykor úgy érzi, mintha a táj, a szél és a régi falusi porták maguk is mesélni kezdenének. Vannak porták, amelyek múltja hangosabb, színesebb – és vannak olyanok, amelyeknek a csendje hordoz évszázadnyi tudást. Az Erdőhorvátiból áttelepített parasztház éppen ilyen: egy aprócska Zemplénből hozott világ, amelynek minden részlete arról mesél, hogyan éltek azok az emberek, akik a Hegyköz lankái között dolgoztak, reméltek és építkeztek generációkon át.

Egy dialektus, egy közösség, egy táj – és egy ház, mely ezt mind őrzi

Erdőhorváti neve a legtöbb ember fülében talán ismeretlenül cseng, mégis különleges helyet foglal el a Zemplén néprajzi térképén. A település a Hegyköz és a Hegyalja határán, mintegy átmeneti zónában áll: ez az átmenet pedig nemcsak gazdaságilag, hanem építészetileg is érezhető. A skanzenben álló porta azért különleges, mert egy olyan mikrovilágot mutat be, amelyben a felföldi faépítkezés, a hegyaljai szőlőművelő kultúra és a zempléni zártság egyszerre jelenik meg.

A ház eredetileg a 19. század második felében épült, egy olyan időszakban, amikor Erdőhorváti lakossága még főként erdei munkákból, kisebb gazdaságokból, állattartásból és a környező uradalmak szolgálataiból élt. A porta a maga egyszerűségével nem a gazdagparasztok világát jeleníti meg, hanem azt a kisstabilitású, takarékos, mégis rendkívül találékony parasztpolgárságot, amelynek életmódja a 20. század közepéig viszonylag változatlan maradt.

Az erdőhorváti porta egykori lakói - a Kovács család

A Skanzenben ma csendesen álló erdőhorváti ház nem pusztán egy archaikus épület rekonstrukciója: mögötte egy család több generációjának hétköznapjai, reményei és küzdelmei húzódnak meg. A porta eredeti tulajdonosai, Kovács István és felesége, Kovácsné Szabó Julianna, a 19. század végének jellegzetes zempléni kisparasztcsaládját képviselték – olyan embereket, akik egyszerre támaszkodtak a hegyvidék kemény adottságaira és a természet csendes bőkezűségére.

A család élete három alapvető tevékenység köré szerveződött: erdőmunka, állattartás és a háztáji gazdálkodás. Erdőhorváti környékén a tölgyesek, gyertyánosok és bükkösök évszázadokon át adtak munkát a férfiaknak: fakivágás, sarjaztatás, szénégetés, kerítések és tetőszerkezetek készítése — olyan tudások, amelyekből néhány ma már csak a néprajzi leírások őrzik a részleteket. Kovács István is ezekben nőtt fel: szekercét, fűrészt és szerszámot tartó férfi volt, akinek kezében a faanyag nem nyers anyag volt, hanem lehetőség.

Julianna eközben a porta belső világának őrzője volt. A Skanzenben látható konyha, a kemence köré szervezett tér, a falusiasan kicsi, mégis otthonos kamra mind arról tanúskodik, milyen sokrétű szerepet vitt egy falusi asszony. Főzött, font, szőtt, baromfit nevelt, és gondozta a kiskertet, ahol az év nagy részében mindig volt valami, ami éppen megérett: dió, alma, szilva, hagyma, a télire eltett gyökérzöldségek.

A Kovács porta különlegessége azonban nem csak a házból és a melléképületekből állt. A család több generáció óta ugyanazon a telken élt, így a porta udvara olyan élő, családi tér volt, ahol a szokások lassan csiszolódtak, formálódtak. A gyerekek ugyanazon a farakáson játszottak, ahol az apjuk is; ugyanazon a küszöbön ültek, ahol a nagyszülők egykor kukoricát morzsoltak. Ez a folytonosság ma már ritka, de a Skanzen udvarának arányai, a pajta elhelyezése, a kapu íve mind ezt a csendes örökséget idézik.

A család történetében a 20. század első fele hozott törést. A világháborúk, a gazdasági átalakulás, majd a kollektivizálás erőszakos hullámai lassan elvették annak a világnak a talapzatát, amelyben a Kovács család élt és dolgozott. A ház egyre kevésbé tudta betölteni eredeti funkcióját — ez volt a sorsa szinte minden Zemplénben álló kisparaszti portának.

Amikor a Skanzen szakemberei felvették a kapcsolatot az utolsó leszármazottakkal, még fellelhető volt néhány tárgy és emlék: egy repedezett teknő, egy öreg láda belsejébe karcolt név, néhány kézzel szőtt szőttes. Apró, mégis beszédes tárgyak. Ezek az emlékek tették lehetővé, hogy a Skanzen ne csak egy épületet, hanem egy életformát telepítsen át Erdőhorvátiból.

Így vált a Kovács család háza olyan portává, amely nemcsak bemutat, hanem őriz is: őrzi egy falu karakterét, egy tájegység identitását, és elsősorban azoknak az embereknek a hangját, akik egyszerű eszközökkel is tartalmas, méltó életet éltek a Zemplén szélén.

A ház, amely tükröt tart a múltnak

A ház szerkezete megmutatja, mire képesek a helyi mesterek a saját anyagaikkal:

• vályogfalak, melyek télen tartják a meleget, nyáron pedig a hűvöst,

• zsúpfedés vagy fazsindely – attól függően, mely időszak áll rekonstrukció alatt –,

• és fagerendás tetőszerkezet, amely a hegyvidéki faállomány bőkezűségét tükrözi.

A skanzen szakemberei nagy gondossággal rekonstruálták a horváti típusú pitvar-konyha-kamara hármas elrendezést. Ez a térszervezés a zempléni településeken különösen sokáig fennmaradt, és sajátosan keveredik benne a praktikum és a hagyománytisztelet.

A portához tartozó gazdasági épületek – istálló, pajta, ólak – egy összefüggő gazdasági rendszert alkottak. A Skanzenben ezek a melléképületek ma is láthatók, és finoman visszaadják azt a világot, amelyben a minden darab fa, minden vesszőfonás, minden ácsolt kapu mögött személyes történetek sorakoztak.

A Skanzen egyik legkülönlegesebb erénye, hogy nem csupán épületeket állít elénk, hanem élethelyzeteket is. Az Erdőhorvátiból érkezett porta berendezése olyan, mintha a gazda csak egy percre tűnt volna el az udvarról.

• A szénásszekrény a kamrában arról árulkodik, hogy a hegyi kaszálók minden nyara létkérdés volt.

• A kert végében álló kis gyümölcsfák azt a falut idézik, ahol a szilva, alma és dió a házi gazdálkodás alapját adták.

• A fonott kosarak, a szövőszék, a szabóasztal mind arról tanúskodnak, hogy Erdőhorváti – bár kicsi volt – egy önfenntartó, kézművességre épülő világot hordozott.

A skanzenbeli porta külön érdekessége, hogy több részlete eredeti helyi mesterek munkája, amelyet nemcsak megóvtak, hanem sikerült úgy elhelyezni, hogy ma is érzékelhető legyen a falusi mesteremberek kézjegye.

Erdőhorváti a mai napig őrzi sajátos atmoszféráját: meredek utcák, erdőszéli porták, régi kerítések és az a csönd, amelyben mintha lassabban múlna az idő. A Szentendrei Skanzen ezt a hangulatot meglepően hitelesen idézi meg:

• a porta helyzete,

• az udvar arányai,

• a tárgyak rendezése
  mind azt a benyomást keltik, mintha tényleg a falu egyik kis mellékutcájában járnánk.

A Skanzen szakmai stílusában ezt nevezik „táji hitelességnek”: nemcsak a ház áll ott, hanem a mögötte rejlő életforma is.

A horváti perec – Egy íz, amely hazahozza a Zemplént

Ha van a portán egy olyan motívum, amely különösen közel hozza Erdőhorvátit a látogatóhoz, az kétségtelenül a horváti perec. Első pillantásra talán semmi különleges nincsen benne: keményre sült, gyűrű alakú, egyszerű tésztából formált falusi sütemény. Mégis, aki valaha találkozott vele – akár a faluban, akár a Skanzen kézműves foglalkozásain –, az tudja, hogy ez a perec többet jelent puszta ételnél. Ez Erdőhorváti kézjegye, olyan hagyomány, amelyet a falu asszonyai generációk óta őriznek.

A perec eredetileg nem ünnepi csemege volt, hanem egy mindennapokra szánt tartós élelem. A hegyekben dolgozók gyakran vittek magukkal egy kevéske szikkadt perecet, mert akár napokig is megőrizte állagát. A gyerekek pedig jutalomként kapták, vagy éppen eldugták a zsebükbe – a horváti perec ugyanis nem omlik, nem morzsálódik, keménysége szinte fogalom volt: „akkor jó a perec, ha koppan”, mondták az idősek.

A tészta készítésének mozdulataiban különös ritmus rejlik: liszt, víz, só, némi zsír, majd a hosszú szálak egyenletes sodrása, a gyűrű alakra hajlítás pontos pillanata. A Skanzen foglalkozásain részt vevő gyerekek és felnőttek rendszerint már az első próbálkozás után érzik, hogy ez nem csupán „kézműveskedés”, hanem egy falusi tudás újrajátszása, egy olyan mozdulatsor, amelyben benne van a női világ évszázados tapasztalata.

Lakodalmakban külön kosárból osztották, és a menyecske által kínált perec a bőséget, a gondoskodást és a háziasszony ügyességét jelképezte. A perec tartóssága pedig szimbolikus jelentést is kapott: olyan étel volt, amely átvészeli az időt, akárcsak maga a falu.

Éppen ezért fontos, hogy a Skanzen nem csupán bemutatja a perecet, hanem életben tartja. Amikor a látogatók saját kézzel formázzák a tésztát, akkor valójában egy élő hagyomány részesévé válnak. A horváti porta udvarán ilyenkor mintha a múlt is jelen lenne egy pillanatra: olyan annyira természetesen illeszkedik a ház, a tárgyak és a foglalkozások világába, hogy az ember szinte belelát abba, milyen lehetett egy régi zempléni délután – a kemence melegével, a gyerekek nevetésével, és a frissen sült perec lassan eloszló illatával.

A horváti perec így válik a porta egyik legfontosabb üzenetévé: egyszerű alapanyagokból is lehet maradandót alkotni, ha mögötte ott van a közösség, az idő és a hagyomány csendes ereje.

Miért különleges, hogy Erdőhorváti porta került a Skanzenbe?

A Skanzen gyűjtőkörei nagyon tudatosak. Erdőhorváti azért jelentős választás, mert:

1. Egy ritkán bemutatott mikrovilág reprezentánsa

Zemplén néprajzi emlékei kevésbé ismertek országos szinten – a porta ezt pótolja.

2. Egy eltűnőfélben lévő társadalmi réteg emléke

A kisléptékű hegyi gazdálkodók, favágók, kisparasztok életmódja ma már alig tetten érhető.

3. Autentikus építészeti örökség

A horváti porta a Hegyköz különleges építészeti jellegzetességei közül többet is őriz, amelyeket más tájegységeken már nem lehet megtalálni.

4. Közösségi identitás megőrzése

A ház ma már egy letűnt világ nagykövete. Ajtaja mögött egy falu, egy vidék és egy gondolkodásmód mesél magáról.

A porta üzenete a ma emberének

Az Erdőhorvátiból érkezett ház nem nosztalgiára hív, hanem megértésre. Nemcsak azt mutatja be, hogyan éltek eleink, hanem azt is, mi tartotta őket egyben:

• a takarékosság,

• az egyszerűség,

• a természettel való együttélés,

• a közösség ereje.

Ez a porta olyan, mint egy időkapu, amelyen belépve ráébredünk: a paraszti világ nem volt primitív – ellenkezőleg, rendkívül összetett, alkalmazkodó és bölcs.

A Szentendrei Skanzen Erdőhorvátiból áttelepített háza nem csupán egy újabb épület a skanzen sok száz eleme között. Ez a porta egy olyan vidéket jelenít meg, amelyről ritkán beszélünk, mégis rendkívül gazdag – kultúrában, történetekben, emberi sorsokban.

Aki megáll előtte, belép a pitvarba, vagy leül egy percre az udvaron, az érezni fogja: a ház több mint épület – élmény, tanítás és tisztelgés azok előtt, akik egyszerű eszközökkel is méltóságot teremtettek maguk körül.